Jel és játék

Magyar Hírlap - 1996. február 14.

Két új egyfelvonásos, két rövid epizódokból kirajzolódó táncnovella egyetlen estén, de mintha nem csupán néhány ezer kilométer választaná el a művek alkotóit, hanem más-más bolygóról csöppentek volna a Szegedi Nemzeti Színház színpadára.

Piet Rogie Hollandiában élő koreográfus öt nő portréját ígéri "a veszedelmes éjszakában" John Cage (The Periolus Night című) preparált zongorára komponált, súlyos csendekkel, nyomasztó, majd szárnyaló hangokkal teli muzsikájára. A színpadot uraló vörös függöny alól-mögül kibukó, fekete tüllbe burkolt nők azonban sorsok helyett csak hűvös, érzelemmentes mozgássorokat kapnak a koreográfustól. Az egyforma hatású, alig megkülönböztethető motívumokat és mozdulatfűzéseket ismétlő variációk sorából egyedül Zarnóczai Gizella jelenlététől izzik fel a Signo színpada. Lehet, hogy az alkotó szándéka ellenére? Hiszen koreográfiájából eltökélten hiányzik minden személyesség és érzelem. Zarnóczai azonban magánnyal megvert, küszködő, büszke, kemény asszonyt teremt, valóban egy hús-vér nő portréját sejteti,míg a többiek - Michaela Brzezinka, Markovics Ágnes, Giuilana Urciuoli - fegyelmezetten "felmondják" a rájuk szabott mozgásfogalmazványt.

A Szegedi Kortárs Balett koreográfusa, Juronics Tamás ezzel szemben fergeteges tempójú és humorú jelenetsort komponált az est második részében. Az ötpercesekben eleven életanyag lüktet, jellegzetes karakterek és helyzetek kavarognak. Molnár Zsuzsa tágas színpada egyszerre idézi a rég eltűnt, jó kis grundokat és a filmbeli West Side Story csapatainak küzdőterét. Ezen a képzeletbeli játszótéren azonban nem dúlnak véres viadalok - ki szőnyeget porolni, ki kosarazni jár ide -, inkább abszurdba hajló love storyk peregnek. Két otthonról kivert, magányos figura például lassacskán egymásra talál. Történetük szívfacsaróan szentimentális lehetne, ha egyikük utolsó kincseként nem egy hatalmas párnát-dunnát, másikuk - ugyancsak egyetlen sajátjaként - nem egy vécécsészét cipelne magával, így aztán hol e párnára omlanak, hol a csészén állva-ülve epekednek a másik után. Később egy jampi vonaglik be - a hangszórókból Elvis hangja búg - s teszi a szépet egy hiú babának. Az ilyen ismerős helyzeteket táncban-mozgásban felidéző ötpercesek közé Fellinisen álomszerű epizódok ékelődnek, amelyek közül talán az elvarázsolt grundon zokniban szteppelő férfiak jelenete a legszellemesebb. A társulat elemében van, hiszen a kortárs koreográfiák a legritkább esetben engednek teret  e táncosok színészi képességeinek. A Homo ludens előadása viszont - a hihetetlenül nehéz akrobatikus mozgások, a végtelenül precíz és gyors karakter- és jelenetváltozások mellett - komédiázó tehetséget is kíván. S úgy látszik, a szegedi táncosok ebben sem szűkölködnek. Ha kell, személytelenek, mint a színpadi tér mozgó-plasztikus elemei, ha kell, hiú piperkőcök, epekedő szerelmesek, harcias amazonok, pökhendi vagányok, vampot mímelő csúnyácskák - afféle boldogan játszó-hancúrozó emberek.

2006. november 22.