A Szegedi Kortárs Balett új repetoárdarabjai - Homo ludens

Táncművészet - 1996/2

(...) Az est másik része (ld. első része: A Szegedi Kortárs Balett új repetoárdarabjai - Signo - a szerk.), Juronics Tamás darabja felépítésében egyenes folytatása az alkotó két éve készült Porond című művének. Míg azonban ott az "ötperces történeteket" egy rendkívül erős dramaturgiai szál fűzte össze, itt ezek külön-külön működtek, mintegy mozaikszerűen villantva fel ezt-azt az életből. S míg a Porond időtlen, minden aktualizálást mellőző, belső "megélt" világból fakadó mű volt, a Homo ludens több ízben kikacsint a mai nézőre. A darab ennek nem vallja kárát - a néző még kevésbé, hiszen valóban elejétől végéig jól  szórakozik -, hiszen a hangsúly a mikénteken van, s nem a tárgyon.

Különböző groteszk jelenetek vonulnak föl a Molnár Zsuzsa által épített játszótéren, melyek közt van egészen tipikus, szinte közhelyszerű történet, s van álom-jellegű, a realitások fölé emelkedő is. Mozgásvilága is épp íly vegyes; a gesztusszínháztól (amellyel Juronics egy ideje egyébként nemigen élt) az akrobatikus posztmodern technikáig, útközben a társastánc és a diszkó - csupa idézőjellel - szintén megjelenik. Van itt tehát miből mazsolázgatni, kinek-kinek ízlése szerint. Ráadásul a minden jelenetet "működtető" szarkasztikus - tán furcsán hangzik -, de már-már szenvedő humor, másfelől pedig az előadói minőség egytől egyig jellemző az egész csapatra: jól ismert vezetőjük darabjában otthonosan mozognak, jól érzik magukat - nagyszerűen csinálják.

Különösen a férfiak kapnak remek, testre szabott szerepeket, - a női figurák talán kicsit formálisabbra sikerültek. Egy-egy apró kiemelés mégis idekívánkozik: Pataki András és Giuliana Urciuli feledhetetlenül átélt WC-kagyló száma, Panja Fladerer és Juhos István akrobatikus heavy metal-kettőse, s Juronics tipródó Elvis Presley-imitátora.

Juronics - nem a koreográfus, hanem az előadó - először árulja el magáról a nagyközönség előtt, hogy nagyon is szeret játszani. Hál' istennek tud is - nagyszerűen -, akkor tehát miért is ne: homo ludens, a játszó ember, része mindnyájunknak, és néha belőlünk is "csak úgy" előpattan. Nem érdemes tehát túlságosan komolykodni sem...

2006. november 22.