Juronics és az ő emberei

Táncművészet - 1997/1-2

Tisztában van táncosai tehetségével. Tudja, mire képesek. "Ha nem lennék velük elégedett, önmagammal nem lennék, hiszen én válogattam őket. Ők az én embereim." - mondta kissé érzelmesen nemrégiben a még mindig csupán huszonnyolc esztendős langaléta fiatalember, a Szegedi Kortárs balett művészeti vezetője, Juronics Tamás.

Tényleg sokra képesek, akárcsak ő. A Szegedi Balett tizedik évéhez érkezett: ebből az utóbbi ötöt Juronics és Pataki András vezette. Akkor került nevükbe a Kortárs szó, s akkor már három éve működött a stúdió, amely koreográfusneveléssel foglalkozik. Célul tűzték ki, hogy minél több ősbemutatót tartanak. Egyfajta ablakszerepet betöltve, külföldi koreográfusok meghívásával is, behozzák az új irányzatokat.

És Juronics, a koreográfus kiszabadult a palackból. Ezt a jelenetet akár magunk előtt is láthatjuk az ő előadásában. Képzeljenek el egy jó kétméteres butéliát, amelyből először a fejét, hosszú nyakát nyújtogatva, kígyózó, araszoló mozgással kikúszik; pillanatra tétován körülnéz, majd villámgyors mozdulattal átröpül a színen, vagy egy szempillantás alatt elterül a földön, amin maga is meglepődik...

Ha jól számolom, túl van tizenötödik koreográfiája bemutatóján, s már csaknem betanulták a legújabbat is, a kicsit elhalasztott "születésnapi megelepetést". Valószínűleg október elején látható először a Szilánkok, mellyel alkotója, vélhetően, pályája újabb állomásához érkezik.

A Budapesti Tavaszi Fesztiválra két korábbi művet hoztak. A Máz a Holloandiában élő izraeli származású Itzik Galili frappáns alkotása, a Homo ludens - Juronics bravúrja. Mindkét mű emberi találkozásainkról szól. A Máz ékesen bizonyítja mindazt a magasszintű technikai tudást, ami e táncos csapat sajátja. A fergeteges tempójú, magával ragadó tánc, a magukat nem kímélő, félelmetes zuhanássorozat csupa tűz, lendület, dinamika. A Homo ludens számomra - másodszorra is - elragadó. (Idén sem hagytam ki, bár tavaly már élvezhettük frenetikus hangulatát a Fővárosi Operett Színházban.) A mozaikszerűen felvillantott történetek, különböző groteszk jelenetek játszótéren, grundon, bérházudvaron, utcai padon elevenednek meg. Ezúttal sokféle stílusban, nagyszerűen válogatott zenére. A vihogó kamaszlányok jelenete, az indulatos asszonyok, akik az udvari porolón a férfiakat ábrázoló szőnyeget szeretnék halálrapüfölni;  a heavy metal-kettős, mint a zokniban szteppelés természetrajza; a férfihirig a kosármeccsen; a szeretnivalóan idétlen parókás jampec Juronics-módra; a vécécsészét cipelő fiú és a nagypárnájával tán épp egy kapcsolatból kiemenekülő lány lírai-groteszk romantikája... - szinte fölsorolhatatlan ötletkavalkád.

Mindezt könnyed, populáris kikapcsolódásnak ajánlja a szerző. Igaza is van. E darabon keresztül az is megszereti a műfajt, aki eddig nem volt híve. Ám Juronics a játszó embert százféle színben hozza elénk. Jelen van a szelíd líra, a tragikum, és elsőrendűen - a humor! A szellemi sziporka, az önirónia. Egyik poén követi a másikat, szünet nélkül árad a nevetés a nézőtéren. Holott tudvalevő, a humor nem túl gyakori vendég a táncszínpadon; pedig micsoda gyógyító, üdítő élmény. A közönség jól érzi: a Homo ludens kapcsolatteremtéseink karikatúrája. (Miközben persze folyton arra is gondolok, jókedvükben vajon hány plazúrt gyűjtenek össze a testükön a félelmetes akrobatamutatványoknak beillő produkció során...)

Hogy mitől lehet az emberi mozgás humoros? Talán az egymást követő mozdulatok váratlanságától, odanemillőségétől? Nehéz a válasz; a fő, hogy ők tudják. Nem is igen emelhető közülük ki senki, illenék az egész társulatot felsorolnom. Ám számomra hadd maradjon kedvenc táncosként is Juronics! Mert ahogy már többször írták is róla: "Európa-szerte párját ritkító jelenség a színpadon".

Öröm, hogy Európában mind többfelé látható "embereivel" együtt. Ezennel én is meghívom őket: jöjjenek gyakrabban Budapestre!

2006. november 21.