Játékosok

Délmagyarország - 1996. október 17.

A Szegedi Kortárs Balett idei első bemutatójának Signo című darabját Piet Rogie (Hollandiában működő belga származású művész) komponálta John Page: Four Walls (Négy fal) című szerzeményére. A művet öt nő - Michaela Brzezinka, Markovics Ágnes, Beatrice Scherz, Guiliana Urciuoli és Zarnóczai Gizella - táncolja. (...) "A mű összegzés: öt nő portréja. A mai nőket is a titok fátyla borítja, és még mindig meghatározott szerepet kell játszaniuk ahhoz, hogy a társadalomban bizonyos pozíciót töltsenek be, akár szeretik, akár nem..." A szanlapra a titok szót félkövér fekete betűkkel, a fátyla szót pedig pirossal nyomták. Lehet, hogy ez tipográfiai véletlenség, lehet, hogy nem. Esetleg feszültségkeltés. Mert a fátyol a nőkön épphogy nem piros, hanem fekete. Mint hagyományosan. De vajon a titok hagyományosan milyen színű? És mi köze mindennek a kavarnak magához az előadáshoz?

Megsúgom: semmi. Mint ahogy a színlapi szövegnek sincs semmi köze ahhoz, ami a színpadon folyik. Tény, hogy öt a szereplők száma. De hogy portrékat mutatnának? Mozdulatokat. Sok szépet is. És - ismétlődésükben - sok unalmasat is.A mozdulatok sorából hiányzik a szerkesztő-szervező elv. Az ábrázoló igény. Pontosan az, ami portrévá formálhatná ezeket. Emberszabásúvá. Számunkra is megközelíthetővé. (...)

A Homo ludens című Juronics Tamás-mű, az est második darabja nemcsak a címében szól a játékos emberről: huszonvalahány egymáshoz lazán (fel-felbukkanó azonos szereplőkkel, szituációkkal) kötődő, fergeteges iramú és humorú "történet", táncban előadott sztori, helyzet, hangulat, érzemény, magatartásmód sorjázik a színpadon. Az együttes minden tagja lubickol a sziporkázó ötletességgel, abszurdba hajló humorral szőtt táncnyelvi közegben, amelyben a színészi ábrázolás eszközeire is szükségük van. Kifejezetten élvezik, hogy milyen gazdag eszköztárat csillogtathatnak. A közönség eszi, féktelen, felszabadult a nevetés.

Mert Juronics színpadán minden és mindenki ismerősünk. A falfirkás közeg, amely éppúgy lehet fiatal hímek vetélkedőjének grundszerű helyszíne, mint egy hazai dizsié, de egy kellemkedő, újmódi parti is belefér, meg két elárvult egymásra találása a bús magyar éjszakában. Mint már annyiszor, Juronics most is ötletesen és "táncszerűen" alkalmaz meglepő kellékeket - egyszersmind ironizál azon, hogy mennyire szeret alkalmazni meglepő kellékeket. Az utóbbi említett jelenetben például a lány egy óriás babzsákszerűséget cipel, aminek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy követi a ráhuppanó, ugró, ülő, bárhogy mozduló test(ek) alakját. Ellenben az a tárgy, amit a férfi cipel, határozott, szilárd alakú vécékagyló. Velük, rajtuk, bennük a két utcára szorult ember ismerkedése - fergetes jelenkori abszurd. Másrészt kíméletlen önirónia. Egyébként is: ez a mostani színpadi "játék" emlékezetünkbe idézi a még mindig fiatal koreográfus legelső munkáját, amelyben eredeti szakmáján, a néptáncosságon és a néptáncon köszörülte a nyelvét... Most sokféle tánccal bánik el ugyanígy, a klasszikusoktól a rockon át a technóig. S mivel a stílus: az ember - sokféle típus és magatartás sem kerülheti el ironizáló kedvét. S mivel semmi sem idegen tőle ami emberi - mindegyik kigúnyoltjával mégis megértőnek, már-már gyengédnek mutatkozik. Szereti őket. Legjobban azt a színpadias, piperkőc, rock-mániás figurát, aki annyira egyedül van, pedig annyira szeretetéhes. Akit magának talált ki.

2006. november 21.