Azt szeretem igazán, ha a nézőtér tele van

Krónika - 2003. május 22.

A Temesvári Csiky Gergelly Színház fennállásának 50. évfordulójához kötődik a Szegedi Kortárs Balett erdélyi vendégjátéka. A táncegyüttes Kolozsváron tegnap adta elő, Marosvásárhelyen pedig ma lép színpadra nagy sikerű előadásával, a Carmina Buranával. A darab koreográfusával, Juronics Tamással a tegnapi fellépés előtt beszélgettünk.

- Mi a Szegedi Kortárs Balett erőssége, mitől lesz egyedivé, Magyarország meghatározó, modern táncegyüttesévé?

- Egyrészt talán azért, mert jó táncosaink vannak. A táncosállomány ugyan folyamatosan cserélődik, de megpróbálunk olyan művészeket találni, akik magas színvonalon művelik a műfajt. Másrést mindehhez talán hozzájárul a színházi effektusoknak az a komplexitásam ami a darabjaimat jellemezi: a díszletek és a jelmezek, a világítás és maga a koncepció. Egyébként játékunkat nem is szeretném táncszínháznak nevezni, bármilyen módon kategorizálni: én minderre csak azt szoktam mondani, hogy ez színház. Az, hogy színházban prózában vagy a tánc nyelvén beszélünk, teljesen mindegy. Legalábbis a hatás fontos, amit a nézőre gyakorolunk, és ilyen szempontból a színház egy és ugyanaz.

 - Ahhoz, hogy nyugat-európai színvonalú előadásokat hozzanak létre, szükséges-e idomulniuk Európa nyugati felének táncszínházi áramlataihoz?

- Részben igen, hiszen mindig van egyfajta fejlődése a táncművészetnek, amit figyelni és követni kell. Nyilvánvalóan mindehhez a közép-kelet-európai szellemiséget is hozzá kell adni, amiről azt gondolom, hogy a sajátunk. Hiszen nekünk egész más a világlátásunk: ha önnön gondolataink, érzelmeink benne vannak ezekben művekben, akkor az már sajátos lesz és Európának ezt a régióját képviseli. Semmiképpen sem szeretnénk utánozni a Nyugatot, sőt: igazából én sok esetben nem vagyok megelégedve a nyugati trenddel. Nézői visszajelzésekből tudom, hogy a nyugati közönség is ki van éhezve arra, hogy történetet lásson, hogy értse, amit lát. A kortárs táncművészet eléggé absztrakt, elvont irányba fordult, a történetek mesélése megsznt. Mi pedig nem ezt szeretnénk képviselni.

- Erdélyben sajnos, szinte, napihír, hogy a megszűnés veszélye fenyegeti a különféle kulturális intézményeket. Mennyire becsüli meg a polzikum ma Magyarországon a "színházcsinálókat"? Ebben a kontextusban milyen helyzetben van a Szegedi Kortásr Balett?

- Magyarországon látszólag igyekeznek a művészetet és a kultúrát megbeszülni. A tánc esetében ez, sajnos, igazából nem valósul meg: elég rossz helyzetben levő műfajról van szó, nincs kitalálva az infrastruktúra, az anyagi háttér. A kulturális vezetésnek komolyan el kellene döntenie, hogy miként tudná érdemeinek megfelelően támogatni a tánc- és mozgásszínházat. Ugyanakkor a táncművészet elég lendületesen fejlődik, egyre inkább önállóságra törekszik. Úgy érzem, ez ránk is vonatkozik. Viszont sokkal több lehetőségnünk lenne, mint amit - az anyagiak miatt - meg tudunk valósítani. Remélem, idővel ez majd változik. Egyébként ebben a vonatkozásban a kortárs tánc európai és világviszonylatban is egy picit lemarad a többi műfajtól. A tánc felsőbb réetege, a klasszikus balett megmaradt protokolláris, kicsit sznobériára ható műfajnak az operaházak nagyszínpadain, a kortárs tánc pedig általában beszorul a kisebb színházakba. Mi nagyon ügyesen próbálunk egyensúlyt teremteni a kettő között.

- A Carmina Burana színapdi változata mennyire hűséges az eredeti zeneműhöz?

- Maximálisan. A zene az, ami a darab dinamikáját, történetét adja. Magának a zeneműnek nincsen története, hiszen kis világi versek egymásmellettisége a mű. Bár Orff alkotását szándékosan színpadra szánta, az nem adott, hogy miről szóljon a darab, így aztán az alkotó szabad kezet kap, amikor színapdra állítja. Számomra a legfontosabb a zenei anyag dinamikája, íve volt, ehhez próbáltam hozzáadni, aminek eredménye a színapdon látható.

- Temesvári és aradi fellépéseik után milyen benyomásokkal érkezett Kolozsvárra? Elégedett a fogadtatással?

- A darabot hál'istennek szinte mindenhol nagyon nagy szeretettel fogadják. A zenéből és a türténetből adódóan az előadásnak olyan sodró ereje van, ami megfogja a nézőket. Ettől  függetlenül érződött egyfajta különlegesen erős szeretet mindkét előadásunkon, a nézők állva tapsoltak. Azt remélem, hogy Marosvásárhely és Kolozsvár is hasonló fogadtatásban részesít majd bennünket. Ami egy kicsit hiányérzetet jelentett az előző két előadásnál, hogy nem volt teljesen tele a nézőtér. Voltak üres helyek. Én azt szeretm, ha egy nézőtér tele van, több okból is: egyrészt ebben az esetben jó a reklámja és a híre az előadásnak, másrészt a nézőnek az a legjobb reklám, ha beül a színházba és nincs mellette üres szék. Hogy nem így alakult, talán a szervezésnek is betudható, és az anyagi lehetőségek is nyilván szűkösek ahhoz, hogy nagy hírt kapjon az ügy.

 

 

2006. november 14.